2016
Lovak és elemek.
24. Incitato-kiállítás Kézdivásárhelyen

• Kiállítás: Fotó galéria
• Tábor: Fotó galéria

„Ki e megpróbáltatásokkal teli ösvényen jár,
Megtisztítja Tűz, Víz, Lég és Föld.
Ha legyőzi a halál rettenetét,
Felemelkedik a földről az égbe.”
(Mozart, Schikaneder: Varázsfuvola, II. felv. 27. jel.)


A Székely Nemzeti Múzeum múzeumpedagógusaként állandó kiállításközelben vagyok, szemem előtt születnek ötletek, alakulnak a tárlatok. Minduntalan felvetődik bennem a kérdés, melyek azok a témák, amelyek kimozdítják a közönséget, közösséget a nyugvópontról, hogyan lehet a hagyományosat izgalmasan bemutatni, hogyan lehet értelmesen, érdekesen reagálni egy kor, egy korosztály feszítő problémáira. Nemrég Somogyi Győző Kossuth- és Munkácsy díjas képzőművész Száz magyar lovasát úgy mutattuk be, hogy lóháton vezettük be a művészt. Ez is egy út lehet. De találtam olyat, témába vágót is, ahol maga a témafelvetés volt reakcióra késztető.

A magyarországi MAOE (Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) 2013-ban tematikus kiállítássorozatot szervezett Négy elem címmel. A témaválasztás szorító aktualitását mi sem érzékelteti jobban, mint hogy a pályázati felhívásra közel ötszáz képzőművész jelentkezett és állíthatta ki munkáit budapesti és szentendrei kiállítóterekben. A tárlatot méltató P. Szabó Ernő az Új Művészet című folyóiratban magyarázatot is talál arra, hogyan gerjeszthetett a kiírás ekkora figyelmet: a négy őselem, a föld, a tűz, a víz és a levegő „egymással való kapcsolata mindig is meghatározta az életet.” A közöttük formálódó kapcsolatrendszerek a mostanihoz hasonló válságidőszakokban pedig „természetes módon kerülnek a figyelem középpontjába, keltik fel a művészek érdeklődését.”  

A négy őselem képzőművészetben való megjelenítésével alapvető létkérdésekhez jutunk vissza, a természeti törvényekre való rákérdezést és az ezekhez való visszatérést kíséreljük meg.  Fontos, szinte rituálészerű gesztus ez, hiszen a megbomlott, atomjaira szakadt egyensúlyt kíséreljük meg felidézni, a teljességet próbáljuk újrarendezni. Ha lineárisan képzeljük el a világ működését, a káosz, vagy apokalipszis felé tartó létmenetben a kapaszkodó előtti lélegzetvétel momentuma lehet egy effajta kiállítás. Ahogyan P. Szabó találóan összefoglalja: „Válságleküzdés és harmóniakeresés egyben.”

A témaválaszatással tehát ebben a kataklizmatikus korban visszaidézhetjük a különböző kultúrák teremtésmítoszait, kozmogóniáit, ahol a világot gyakran kizárólag e négy elemből tartották felépíthetőnek és lebonthatónak. Úgy a brahmanizmus, mint az ókori görög materializmus, vagy akár zsidó-keresztény hagyomány is foglalkozott e négyesség poláris elrendeződésével, és gyakorta minden élet alapfeltételének gondolta el. Az élet tehát tűz és víz, föld és levegő elegye, egyik elem sem kihagyható, vagy behelyettesíthető, egyik elhagyása nélkül nélkül pedig nem működik, sőt meg sem születik az egész. Empedoklész görög filozófus (Kr. e. 490 – 430) szerint a gömb alakú kozmosz e „gyökerekből”, azaz földből, víből, tűzből és levegőből áll, melyeket két erő, a Szeretet és a Viszály mozgat. Az előbbi homogén tömeggé elegyíti, az utóbbi szétbontja az elemeket. Szeretettel a Mindenség Eggyé, Gyűlölettel a Mindenség sokká lesz. Bár filozófiai és fizikai értelemben is igen régen megcáfolták elképzelését, az alapvető, nyers erők, szubsztanciák ilyesfajta mozgatása a szeretet és a gyűlölet tevékeny elvével, újszerű, talán lírai, de ma is aktuális gondolatokhoz, illetve látványhoz juttathatja el a lét problémáira érzékeny kultúrembert. 

Ha a művészeti ágakban szimbólumokká szublimálódó őselemekről beszélünk, érdemes e jelképek értelmezési terét röviden összefoglalni. A tűz a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe, teremtő és démoni egyszerre. A víz hasonlóképpen kettős polaritású: megsemmisítő és alkotó erő, elválasztó és egyesítő princípium. A levegő a tűzzel együtt az aktív, szellemi, maszkulin pólusként a földi és égi kapcsolat megteremtője, kozmikus kapcsolatok hordozója. A föld a levegő ellentétpárjaként pedig női princípium, az egyetemes anya, a termékenység archetípusa, a levegő mint szellemi léthordozóval szemben az anyagi lét megtestesítője.
 
A 24. Incitato tábor résztvevői egy „ötödik elemmel”, a ló alakjával gazdagították, értelmezték újra a témát. A lóéval, amely ősidők óta megjelenik a képzőművészetben, és amelyet gyakran pontosan a fénnyel, tűzzel, a vízzel, az anyaistenség, föld gondolatával, illetve szárnyasan, a levegővel hoztak összefüggésbe. Alakjában tehát egyszerre koncentrálódik a négy ősmatéria, belőle magából épül föl a mindenség, jön lendületbe a körforgás, ahogyan Orth István Föltűzvízlég, illetve Légvíztűzföld című olajfestményein, vagy Vincze László tusrajzain látjuk. A ló az empedoklészi szeretet és gyűlölet megtestesülése, amely összehoz és szétválaszt. Ezt az elemi összefonódást, melynek mozgó komponense a lófigura, érzékeljük T. Ábrahám Imola A négy elem című pasztelljén, vagy Tomos Tünde Quartett című akvarelljén, de Miholcsa József Elemek és Áldozat című plasztikáin is. 

Vetró András munkáin a lovak az elemek szimbólumaiként keresik a fókuszpontot, és meg is találják, mintegy összegződnek a vitruvius-i emberalakon. De akár, mintegy az elemi piramis csúcsán, fölérendelt szerepet is kaphat a ló és ember falakat rengető kettőse, mint például Sárosi Csaba monotípiáján. Dimény András Elementáris című, vegyes technikájú alkotásán alapvetésként feltételezi az elemek hálózatában a lovat, mely gondolatot a Genezis című munkájában meg is erősíti. 

De mi van akkor, ha se nem alapvető feltétel, se nem az elemek mozgatója a ló, hanem ő maga a négy elem? Gábor Balázs ceruzarajzai éppen ezt a felcserélhetőséget, a részletben benne rejlő egész már-már fogalmi megjelenítődését aknázzák ki, ahol a címek is szójátékok: A ló négy eleme, Az elem négy lova. Németh Orsolya is „fogalomátvitellel” játszik. A ló, mint toldalék, univerzális magasságokba lendíti a témát: a pasztell munkákon Loholót és A két búsulót látjuk. Hasonló szójátékból indul ki Bimbó Botond is: a Vízálló és Fújdogáló. Vetró B. Zsuzsa pasztell- és Ábrahám Jakab hidegtű munkáin az elemek összefeszülnek, Ég és föld, Tűz és víz lovakká letisztuló kontrasztpárjai jelennek meg, míg Xantus Géza Föld, tűz és Víz, levegő kettősébe vetíti a lovakat. Palásti Erzsébet Égi és földi szerelem című akrilfestményén a szerelem feszítő és feloldó kontraszttáncában lüktet az elemi energia. Simó Enikő vegyes technikájú alkotásain az Egész bomlik meg, amint a földi az égihez viszonyul: a homogén ménes egyensúlya kibillen, amint vágyakozásával az elérhetetlen égi ménessel kerül ellentétpárba. Van, hogy a ló kizárólag egy-egy princípiumhoz kapcsolódik, hasonul vele vagy felerősíti azt. Bajkó Attila Pegazusának antropomorf figurája, a tusrajz finom vonalai, Deák M. Ria Röptetők és Szelek szárnyán című pasztell, vegyes technikájú munkái és Palásti Erzsébet Szélvész című akrilja a levegőhöz, Deák Barna Lángoló párosa, a Vulkánosz lovai a tűzhöz, Csutak Levente Versenyben című akvarellje a vízhez kapcsolják a ló figuráját. 

Forró Ágnes meseszerű színvilágban szintetizálja az elemeket pasztelljein, kiemelve a ló mindenütt jelenvalóságát, mintegy panteisztikus voltát. A ló végül napkoronát viselve lesz úrrá az elemek világán, felelvenítve mindent, amit a magyar kultúrából és mondavilágból a fehér lóról tudunk. Kristó Róbert is mítikus világba lendít szénrajzain, a fent és a lent pólusában Táplálékát kereső ló elemi világába kerülünk az alma és a vízben tükröződő égitest jelképein keresztül. Koszta Ervin Tüneménye is a szellemi, légi világba küld, Zavaczki Walter Levente Avatar című szobrán nemcsak felsejlik a ló, hanem az isteni testesül meg alakjában, a szellemi kap anyagi, fából vésett keretet. Vetró B. S. András Falabellák című digitális printje megmutatja a keretet, a paradigmát, majd kis méretű sorozatában a címszereplőapró termetű lovakról kapunk Hangulatjelentéseket. Erőss Sándor Éltető elemek, vegyes technikájú munkájában a ló maga a rendszeralkotó, az elemi csatornákon közvetítődik a létfontosságú anyag, Máthé Balázs munkáin a lóban testesül meg és válik láthatóvá az elemek esszenciája.

Végezetül visszatérünk a kiindulóponthoz, a Varázsfuvolában elhangzotthoz: a lovak és elemek összjátékában az örök emberi vágy, a teljesség, a végtelen felé sóvárgás is képpé lesz. Gonda Zoltán Útban a földre című olajfestménye, Nagy Lajos fotója és Csutak Levente tusrajza is az égi és földi közötti mozgást idézi, láttatja, eleveníti fel. Mert mi volna katartikusabb, mint fellebbenteni a fátylat az elgondolhatatlan végtelen felé? 

Banner Zoltán 1998-ban így méltatta e rendkívüli képzőművészeti eseményt, melynek ma az eredményét látjuk: “… a tábor két nagyon fontos dologról szól, s mindkettő a művészet alapfeladataihoz tartozik. Az egyik a művészi forma, mely örökké változik, a másik pedig szól a lélek és képzelet üzenetváltásairól a végtelen felé, ami viszont örök.” A klasszikus formák mellett vannak itt megjelenítésmódjai a digitális korszaknak is, ám legyünk nyitottak, fejtsük meg, lássuk be, mind az örök végtelen felé mutatnak: tűzön, vízen, levegőn, földön át. Lóval, lovon, lóban...
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Programming by: Pagelex™  |  Host by: BexHost.com