2003
Ló és lovagiasság, avagy változat egy tárlatmegnyitóra
Magyari Lajos

Tizenegyedszer sereglettek egybe a Kézdivásárhely melletti Fortyogófürdőn erdélyi és külhoni képzőművészek, hogy Tóth Ferenc „táborgazda” felkérésére, Miholcsa József szobrász vezénylete alatt két héten át Vári Attila szavaival szólva „lassított ló nézésbe” fogjanak, s az élményt művészi alkotássá lényegítsék. Tíz évi lovassági „parancsnokság” után Miholcsa idén Vetró Bodoni Sebestyén Andrásnak adta át a tábor vezényletét, s a fiatal könnyűlovassági marsall akár Napoleon Murat-ja egy pillanatig sem maradt szégyenbe. Sőt, megfiatalította a sereget, s a hűséges „öreg gárdisták” mellett szinte gyermekembernek számító képzőművészeket is meghívott táborába, tudva tudván, hogy iszákjában, nyeregtáskájában mindenik ott hordozhatja a marsallbotot. És összejöttek ők huszonegyen, már-már bűvös e szám a tábor történetében – s megalkották azt, amit az Élet a ménesben című záró tárlaton láthat most a nagyérdemű közönség a kézdivásárhelyi Céhmúzeumban, s ha valamire igazán illik a latin szólás, miszerint a változatosság gyönyörködtet, Varietas delectat, úgy e tárlatra igazán illik, hiszen egytémájú, de százszínű e pompás műfaj, stilusbéli, vérmérsékleti kavalkád, mely úgy fogalmazza meg a lovak életét, természetét, (írhatnám társadalmát), e nemes állat szépségét, büszkeségét, perszonalitását, de kiszolgáltatottságát és veszélyezettségét is, hogy az emberek tudatában szinte beleégeti, mit is veszítenénk el e forrongó ezred kezdetén, ha lovainkat végleg elveszítenénk.

Ők huszonegyen „rávezettettek” a témára, rá is éreztek szinte boldog mámorban, s e tárlat örvén most könyvfejezetnyi terjedelemben szóllhatnánk itt most a nemzedékek párbeszédéről, a műfajok és stílusok szép concertójáról, de minket is kötvén a spácium parancsa, legelébb jegyezzük ide a táborlakó alkotók betűrendes névsorát, s csak azután szemelgessünk, a bőség zavarával küszködve, a kiállított munkák közül legalább egyre-kettőre ráirányítva a figzelmet, de nem az értékek rangsorolásának igényével, hanem mondandónk alá támasztásával. 

Az idei művész sereglés tagjai mintegy hetven alkotást állítottak ki, s hogy stílusosabb legyen a dolog, ott van a tárlaton a „táborveterán” Miholcsa József Incitato szobrának makett mása is, mintegy visszautalva az évtizednél hosszabb tábori „történelemre”, s egy gyermekrajz vezet be a tárlatra, Deák Zsombor Táltos lova, mintegy szuggerálva miből is lesz a cserebogár... Nagy nevek tehát, ismerősen csengő. Művel hitelesített hírnév gazdái, s mellettük olyan fiatalok megjegyzésre érdemes névjegykártyái, kik valóban marsallbotra jelentik be igényüket, s joggal dörömbölnek a magya képzőművészet várkapuján. Ez már önmagában gyönyörködtető, s igazolja, hogy nemzedékek, stílusok, temperamentumok jól megférnek egymással, a műfajok sokszínűsége rangot és színvonalat adhat egytémájú tárlatnak, minek főhőse most a ló, az ember leghűségesebb barátja és bajtársa, ez az öntörvényű és mégis egy kicsit hozzánk igazodó Lény mely nélkül szegényebb lenne a világ. És szegényebb is lesz, ha nem becsüljük eléggé őket, s kóklerek kezébe juthat az a kincs is, mely a háromszéki, székely lótartás és lótenyésztés büszkeségét jelenti, az a lipicai állomány, amelynek legértékesebb vérvonalát a tábornak és a tárlatnak is nevet adó híres Incitato határozza meg, melyről úgy beszélnek a beavatottak, mint dinasztiát alapító fejedelemről. S joggal.

E tradició kárrávallásának ijesztő rémére figyelmeztet Vetró András szobor kompoziciója, a Dálnok 2003, mely megpányvázott, megkötözött, keservül ezt égre nyerítő lófej ábrázol, s erre rímel tragikus poentirozással Rekviem egy lelőtt lóért! Dimény András szívbe és értelembe markoló festménye az oktalanul elpusztított fajlóról. Ez lenne a jövő? Nem hiszem. Ennek ellenében tesznek Tóth Ferencék és képzőművészeink is a maguk eszközeivel. Tóth Ferencék makacsul és magukra hagyatva...

A kiállítás megnyítón a húsz művész körül tolonganak Kézdivásárhely és környékének aprjaból-nagyjából legalabb százan. Rekviemet állnak egy ménesért... – És láss csodát, még sem sikeredik siratónak, lótemetésnek a tárlatnyító összejövetel. Ezek az emberek ez után is együtt fognak élni a nagybetűs Lóval, az Incitató szellemével, amely tizenegy év alatt esztendőnként átlag huszonvalahány művészt hozott össze ebbe a fortyogófürdői alkotókarámba.

Magyari Lajos költő barátunk a kiállítás megnyítón a Rekviem egy lóért kép keretében maga is beállva mondta, mint rituálét, mint varázsigét, amit a jelenlevők amúgy is tudnak. Azt hogy ez a nagy világ igen, a nagyvilág’ egyetlen olyan alkotótábora, amelyben évtizednél hosszabb ideje a Ló a téma. És ez a téma incitálonak, ingerlőnek bizonyult a téma szegény, a szocializmus lómészárló esztendeiben laposra taposott képzőművésztáborosdikkal szemben. „A ló és az ember”, „A ló és a nő’, „A honfoglalók”, „Szent István és Koppány”, „Szent László, a lvagkirály”, „Syékelylófők”, „Fogathajtók”, ”Élet a ménesben” témák alkotói megfuttatása fantasztikus tematiksi, technikai, szmei variációkat eredményezett. A ficánkoló csikótól a pegazusig, vagy az érzelmek meglovaglásáig szélesedd alkotói tábla. Ez tíz év alatt félezernél több alkotást eredményezett, amelyek a kiállítástermekben, az Incitato képzőművésztábort támogató vállalkozók reprezentativ épületeiben, a magánlakások tízeiben találtak otthonra és leltek menhelyre.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Programming by: Pagelex™  |  Host by: BexHost.com