2001
Valami „porzik”
Banner Zoltán művészettötrénész, elhangzott a kiállítás megnyitóján

Valami „porzik” Kézdivásárhely fölött. Még nem a tejút, amelyen Miholcsa József szerint egyszer visszatérhetünk az Őshazába, s nem az a Csoda füstölög, amit Ő vár. Ahhoz tudniillik, hogy elindulhassunk visszafelé, talán nagyobb, még a mainál is emberpróbálóbb idők jöjjenek, nekünk pedig még rengeteget kell nemesedjünk, hogy méltók legyünk a visszatérésre a Csillagösvényen.

De ahogy lefelé jövet is előőrsök, életveszélyes portyák kémlelték a mélység titkait, úgy visszafelé sem indulhatunk el a Magasság ismerete, kiismerése nélkül. Miholcsa József a futtató és Tóth Ferenc, a ménsegazda kilencedik éve küldik előörseiket az ismeretlenné vált Mindenség felé, Tőlük, az incitato előörseinek a patáitól porzik Kézdi fölött az ég.

Mert, hogy lefelé jövet miféle előőrsök foglaltak hont nekünk nem tudom. De, hogy fölfelé, visszafelé jövet a művészek és művészféle szellemek (írók, filozófusok, zenészek, táncosok, filmesek, egyéb táltosok) hivatottak kijárni az utat és kijárni a befogadást a Teremtő Nagy Hadúrnál erről meg vagyok győződve. Ha nem lennék meggyőződve, nem is foglalkoznék művészettörténettel, mert így mégiscsak van valami kis esélyem arra, hogy magukkal visznek potyautasként. Minden valamirevaló művész ennek a felderítésnek a kiválasztottja még akkor is, ha nem tudja vagy nem vállalja a hivatását. De a Hadak Vissza-útjának máris legjobb ismerői és feltérképezői az Incitato tábor lakói.

Mert a Kárpátmedence összes magyar művésztáborai közül kétségtelenül a Fortyogóban sarvalodó Incitato a legfilozófikusabb, a leginkább gondolati szellemi indittatású s a legeszméltetőbb alkotóközösség. Mert a Kárpát-medence összes magyar művésztábora között akadt ugyan egy olyan tábor a határon túli magyar művészek makói tábora amely felvállalta az elmúlt évek nagy nemzeti évfordulóinak (a honfoglalás, Szent István országépítése, 1848-as szabadságharc és a 2000 éves kereszténység) tematikáját, hiszen csak az emlékezhet, aki a sejtjeiben őrzi örökéségt.

De az Incitato az egyetlen olyan magyar művésztábor, amely immár kilencedik éve egy eszme, egy téma, egy jelkép, egy forma köré: a ló vizuális szellemi transzfigurációjának a kötelező kisérleti feladatai köré szerveződik. Izgató és felkavaró művészettörténeti és művészetélvező élmény volt a szentkatolnai kúriába berendezett gyűjtemény, a gyűjteményben újraélni: miféle varázslatos hullámgyűrűket, örvényeket kavart ez a szellemlovaglás, - és felkavaróan szomorú, hogy immár nem látható együtt ez a gyűjtemény, mert a piacgazdaság oltárán elégettetett. Kézdiszék mai elitje, gazdasági és művelődési vezetői nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy Láthatatlan Lovasként ködbe vesszen a mindig meg-megújuló honfoglalásnak ez az egyik legmerészebb álma.

Most pedig itt állunk 2001-es kaland, hiszen minden nyár témája beláthatatlan kimenetelű kalandozás volt a Hadak Útjára visszavezető úton mondom, itt állunk a kilencedik kaland: A ló és a nő találkozásának kapujában. Talán még az eddigieknél is többfelé indázó, ellentétesebb tartalmú és hangulati változat felé csábító, az erotikától a hitvallásig ívelő gondolattársítás és kompozíciós lehetőség. De mindenképpen van egy közös szerepük, funkciójuk a magyarság többezeréves történetében: az isteni eredet és az áldozati felmagasztalódás. Amikor az Úr Ádám oldarbordájából teremtette Évát, majd kiűzte őket a Paradicsomból, a Paradicsom székelykapujában már ott várta őket máig tartó földi vándorlásukban leghűségesebb társuk: a ló. A magyar Ádámok és Évák a legdrágábbat: fehér lovat áldoztak szerencséjük vagy szerencsétlenségük megpecsételéseként, s noha Kőműves Kelemenék befalazták az elsőként érkező asszonyt magas Déva vára most már mégis csak omladozó falaiba, a Nagyboldogasszonyba vetett reménységeink nem lankadó hittel és panasszal hívnak, vezetnek, térdepeltetnek le a csíksomlyói Mária lábaihoz. Áldozat ideje van, hogy ne nézzünk messzibre ezer éve. De ne nézzünk addig se: áldozatok ideje van nyolcvan éve. De még annyira se nézzünk vissza: áldozatok ideje van immár tíz esztendeje. Az alkotóember az egyik, ha nem a legdrágább áldozat az embertől idegen érdekek egyre sűrűbben felmeredő oltárain. De az igazi művész ennek ellenére ma is hisz az emberiség és önmaga megválthatóságában a művészet által.

Ily módon tulajdonképpen három áldozat: a ló, a nő és a művész áldozati füstje leng Kézdivásárhely fölött. S talán nem is a ló és a nő testi megjelenítésének, gyönyörű rajzának, művészi anatómiájának a kétségtelenül változatos esztétikai megoldásai tekinthetőek a 2001-es zárókiállítás legemlékezetesebb látványosságának, hanem az az elegancia, vagy tragikum, vagy pajzán kétértelműség esetleg a költői, vagy groteszk, a naív vagy irónikus, a szókimondó vagy sejtelmes gesztus, a látványcentrikus vagy szimbólikus kompozicíós forma, amellyel az idei Incitato tábor művészei az áldozatot bemutatják.

Valami porzik Kézdivásárhely fölött. Kérem szippantsanak bele bizalommal, szoklyák a súlytalanág levegőjét, hogy eséllyel csatlakozhassanak majdan Miholcsa József és Tóth Ferenc a Hadak Útjára visszavezető különítményéhez.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Programming by: Pagelex™  |  Host by: BexHost.com