Látva, hogy milyen anyagokba dolgoztok, hiányérzetem támadt, hiszen senki nem készít kÅ‘szobrot, ezért én tíz kÅ‘táblát „faragtam”, de mózesi értelemben, mivel azokat nem lehet látni, csak el lehet mondani azt a tíz tételt, melyben összefoglaltam azt, amit köztetek tapasztaltam, és amit a közönségnek errÅ‘l a jelenségrÅ‘l szeretnék elmondani. Az elsÅ‘ „kÅ‘táblán” a lódoktor található. Óvodás voltam, amikor egy olyan szerepet kaptam egy kis szindarabban, melyben lódoktorként meg kellet vizsgálnom egy lovat. A szerepem az volt, hogy kijövök a szinpadra, megnézem a ló fogait, és azt mondom, hogy „márpedig ez a ló kehes”. Olyan zavarban voltam életem elsÅ‘ szinre lépésekor, hogy a szinpadon nem a ló fogait néztem meg, hanem a farkát emeltem föl, és azt modntam, hogy „ bizony az a ló kehes”. Igy lettem elÅ‘adóművész, mert azt mondták rólam, hogy aki ilyen emócióval lép a szinpadra, az elÅ‘bb-utóbb legyÅ‘zi azt, és ebbÅ‘l születik a valami más. Én lódoktor maradtam, azt hiszem, a művészetben is, mivel gyakran máshol keresem az igazságot, mint ahol kellene. Ezt ünnepélyesen beismerem, és ezt az elsÅ‘ táblát csak azért „faragtam”, hogy érzékeltessem, milyen kapcsolat kötött legelÅ‘ször a lóhoz, és miért éreztem ebben a táborban magam annyira otthon.
A második „táblám”, tételem általában a táborokhoz kötÅ‘dik. Tábort hadseregek, felkelÅ‘k vernek, és általában tábort akkor verünk, amikor valami ellen védekezni akarunk, amikor valamilyen veszély fenyegeti azt a csoportot, népet, amelyik tábort vert. Az egész világon gomba módra szaporodnak a táborok, nem csak nálunk, a nyugati világban is, mert a művészetet, amely mondjuk huszonötezer év óta a hittel együtt az ember legfÅ‘bb védelmét szolgálta, a legfÅ‘bb közmegegyezés volt a világegyetem és az emberiség között. Ez a két fenntartó erÅ‘ forog most veszélyben a század utolsó éveiben, a következÅ‘ évezredben. Egy olyan művészet közeledik felénk, amely talán fölöslegesnek fogja ítélni azt az egész érzékenységi rendszert, amely minden művészt végül is táltossá tesz, hiszen a művész mindig is antennája, táltosa volt az emberiségnek. Ezért vannak általában a táborok. A harmadik „táblámon” az erdélyi táborokról szeretnék beszélni, hiszen ha valahol veszélyben van a művészet, a hagyományos és a huszonegyedik századi egyaránt, az éppen a mi társadalmunk, amely a legnehezebb körülmények között veszi fel a sebességet, amelyre a világ rákapcsolódott. Kövessük a térképen a pillanatnyilag működÅ‘ erdélyi táborokat. Legészakabra a Szilágyságban, Ip községben tudok egyet, lejjebb most elÅ‘ször ebben az évben a megalakult magyarláposi művésztábor, s nem messze tÅ‘le található a szalontai tábor, mely az idén a hatodik vagy hetedik kiirását érte meg. Marosvásárhely mellett, Székelykálon egy állatorvos magánművésztábort működtet, s igy természetesen a gyüjtemény is az Å‘ magántulajdona. A legrégebbi művésztábor a Hargita megyében levÅ‘ gyergyószárhegyi, és ugyancsak a szomszédos megyében most huszonegyedszer szervezték meg a Homoród menti tábort. Jómagam éppen Zsobokról jövök, ahol a Kolozs megyei magyar tábor három évvel ezelÅ‘tt vert elÅ‘ször tanyát, ahol csodálatos környezetben megpróbálnakegy gyüjteményt összehozni. Lassan elérkezünk a Kézdivásárhely melletti FortyogófürdÅ‘re, ahol idén hatodszor kerül sor az Incitato művésztáborra. Ha felsorolásból ki si hagytam egy-két tábort, igy is lenyűgözÅ‘ az, hogy annyi megkötöttség, nélkülözés, magunkrautaltság mellett Erdélyben ennyi tábort működtetnek táltos emberek, hiszen ezek létrehozása, fenntartása és vezetése valóban táltos embereket igényel. Negyedik „táblámon” az erdélyi táborok és az Incitato tábor közti összefüggést mondanám el. A táborok többsége egy festÅ‘i tájba telepedett, és ezért mind a fenntartók, mind a művészek azt szeretném, hogy ennek az alkotó tájegységnek a művészi képe minél sokrétűbben, messzebben hangzóan maradjon meg. Az Incitato tábor, ez a mi táborunk talán az egyetlen, amely kitűzött egy célt, mely nem tájra, hanem a táj különös és nagy hagyományú állattenyésztési múltjára, a lóra és a lóval kapcsolatos témákra összegzÅ‘dik. Ezért ez a tábor a legracionálisabb, legintelektuálisabb tábor, ahol nem a táj, nem a portré vagy a csendélet, hanem a kompozició, tehát a hagyományos festészet és egyáltalán a képzÅ‘művészet legigényesebb és legrangosabb műfajában dolgoznak az itteni művészek. Ezzel összefüggésben rátérnék az ötödik „táblámra”. Tudnillik ez a tábor véleményem szerint igaz, hogy a lóból indul ki, de már nagyon régóta nem az összekötÅ‘ kapocs. Az Incitato telep gyüjteményét Szentkatolnán is megnéztem, és ennek a hatodik kiállitásnak az anyagát is hozzáadva az ottanihoz, azt kell mondanom, hogy a fortyogófürdÅ‘i tábor két nagyon fontos dologról szól, s mindkettÅ‘ a művészet alapfeladataihoz tartozik. Az egyik a művészi forma, mely örökké változik, a másik pedig szól a lélek és képzelet üzenetváltásairól a végtelen felé, ami viszont örök. Ezért kaphat helyet ennek a tábornak az anyagaiban, kiállitásaiban minden alkalommal az európai művészet minden fontos stilusirányzata. Ennek a tábornak a kiállitásai célozzák meg a legtudatosabban az idÅ‘szerű forma megragadásának kérédsét. A forma nem az, amit a mindennapi életben látunk, tudjuk, hogy emberforma az ember, a házforma az ház, a könyvforma az könyv és a kockaforma az kocka. Az a forma, amelyre mindenkori művészet törekedik, az láthatatlan. Azért születik a művész, hogy a világ, a lélek és a tudat formáját saját egyénisége szerint kiválassza. Ebben jeleskedik az Incitato tábor a többihez viszonyitva a legszembetűnÅ‘bben. A „hatodik” táblán az idei kiírás a táltos lenne. A táltos mind táma és mint jelenség lényegileg egybefűzi a mindenkori művészetet hivatásában egyaránt. A művésznek figyelmesztetnie kell mindazokra a veszélyekre, melyek a kozmoszból vagy a föld alól jelentkeznek. Arra is figyelmeztetnie kell, hogy mi az emberi kiteljesülés lehetÅ‘sége ezekben a napokban, órákban, hónapokban, években. Abban, hogy a tátost választották fÅ‘ témájuknak a táborlakók, varázslat akarása nyilvánul meg. Ez a művészcsoport, amely itt évente összegyűl, azt akarja ezzel sugalni, hogy történjék már a világon minden lényeges dolog úgy, ahogy mi azt szeretnénk. A művész, az táltos az, hogy kikönyörögje azt a varázslatot, amely 17 ezer évvel ezelÅ‘tt az altamirai barlang falán kezdÅ‘dött el, mert azért tudtak azok a táltosok tökéletes bölényt, vadlovat és szarvast festeni, mert tudták, hogy csak akkor maradhatnak fenn, ha megigézik, megragadják azokat. A „hetedik” táblán a táborok és ennek is a végsÅ‘ értelme, a gyűjtemény található. A művészek munkákat hagynak itt, de élményeiket magukkal viszik, és lehet, majd tizenöt év múlva éppen életük fÅ‘ művét festik meg az itt tapasztalt élmények alapján. Számunkra az a fontos, amit itt hagynak. Az a rendkivül fontos, annak a jelentÅ‘ségét még nem tudjuk belátni, hiszen az erdélyi magyar művészet legjellegzetesebb, leggazdagabb gyüjteményei Gyergyószárhegyen, Homoródszentmártonban, Kovásznán, Zsobokon, Torockón, Zetelakán, Makkfalván és Szentkatolnán találhatók. Nem szeretnék vulgarizálásba esni, és eltúlozni ezt a jelenséget, de most, amikor ez egységes Európa felé haladunk, ritkán merül fel az, hogy Európának a pénzügyi és ipari hálozatát kell egységsiteni, mint az Amerikai Egyesült Államok esetében, hiszen Európa a nemzeti kulturák, nyelvek, alkotó szellemek „egyesült állama” lehet csak, vagy nem lesz soha. És amikor ahhoz az asztalhoz a magyarság is rövidesen odaáll, és néhai Antall miniszterelnököt idézve, tizenötmillió magyar képviseletében fog odaállni függetlenül a létezÅ‘ közigazgatási határoktól, akkor jómagam szivesen vezetném azt az európai delegációt, amely megakarja tudni, hogy az erdélyi magyarság a magyar szellem piacán belül mit tesz le arra az asztalra. Szivesen kalauzolnám ezekbe a gyüjteménykbe az európai küldöttséget, de attól félek, hogy nem engem fognak kiválasztani kalauzoknak. Nyolcadik „táblám” a macénatura változásait idézi. Milyen boldog idÅ‘k lehettek azok, amikor pápák, császárok, késÅ‘bb pedig kisebb, de gazdag világi és egyházi emberek rendelték meg a világ remekműveit. Mi ennek a mai tábornak és művészti életnek a macénaturája? A kis értelmiség. Habár oly szegény a magyar polgárság, függetlenül attól, hogy Magyarországon vagy Erdélyben, Kézdivásárhelyen él, szinte csoda, hogy mégis létezik egy megszállott agrotechnikus, egy megszállott rajztanár és egy megszállott Agromixt-igazgató, akinek gondolkodásmódjától, értelmétÅ‘l, áldozatkézségétÅ‘l függ az is, hogy milyen lelkületet kaphat a jelenkori erdélyi magyar művészet. Kilencedik „táblámon” a tábor két művészeti vezetÅ‘jét szeretném „megénekelni”. Miholcsa Józsefet, az alapitót, régóta erre predesztinált sámánt és jobbkezét, amelyen, valószinű, szintén hat újj van, Vincze Lászlót. Nekem most négy-öt napon keresztül alkalmam volt figyelni azt, ahogy Å‘k ketten baráti hangnemben, gesztusokkal tudták a meg- megálló „motort” újrainditani, és végül összehozni ennek a kiállitásnak az anyagát mindenfajta hajcsárkodás nélkül. A tizedik és utolsó „táblámon” megkérdezném: merre tartsunk? Arrafelé, amerre véleményem szerint két út vezet. Az egyik út, megoldás az, hogy lóra ül az egész magyar nemzet élén a művészetekkel, és visszalovagolunk a „Hadak útján”, vagy a másik megoldást választjuk, azt, hogy Attila újra megjelenik seregével, és megsarkantyúza a szentkatolnai-dálnoki ménest, és végre megvalósitja az igazi „honfoglalást”, a szellemi honfoglalást. Én utóbbira szavaznék, és ebbéli reményemben a kivülrÅ‘l jött itthoni művészettörténész, az erdélyi magyar művészettörténet nevében a hatodik Incitato tábor kiállitását megnyitottnak nyilvanitom.
Elhangzott 1998. Július 19-én a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeumban.
